Lionel Hoche – Duda Éva Társulat: RetourAuNoir - bemutató

péntek, szombat
jegyár: 2000 Ft
diákjegy: 1200 Ft
nyugdíjas jegy: 1000 Ft
támogatói jegy: 3000 Ft

„A Duda Éva Társulattal közös megvalósításban létrejövő új darabomban a fantasztikum zsánerének esztétikájával és a benne rejlő megszállottsággal, valamiképp e kettő viszonyrendszerével szeretnék foglalkozni. Szeretném transzformálni ennek a kódrendszerét egy élő koreografikus projekt struktúrájába.
Mint tudjuk, mind az irodalom, mind a film jócskán szolgáltat arra a jelenségre vonatkozó példákat, hogy az ember mily égetően vágyik, vonzódik a misztériumhoz, mennyire izgatja az ismeretlen vagy más dimenziók. Mindaz, amit a Felvilágosodással, Isten halálával (Nietzsche), a racionalizmus korának eljövetelével örökre elveszített.
A Duda Éva Társulat művészei segítségével szeretnék életre kelteni egy költői és illékony, megfoghatatlan világot, tele szellemekkel, megszállott lényekkel és más szimbolikus teremtményekkel.
Közös, különös mozdulatlan utazásélmény megkreálására vágyom - a színpad, test, a mozgás adta illúziók révén. Utazásra, melyben bizarr tablók során át vándorlunk a világmindenség eltitkolt, elfojtott felének egyre mélyebb, hipnotikus rejtekébe. Ez a vidék meglehetős kétarcú, ahol fekete harcol fehérrel, fény az árnyékkal, feminin a maszkulinnal fordul szembe…



Különböző művészeti ágaktól, kifejezésformáktól, megannyi korábbi alkotásból kölcsönözzük, gyúrjuk majd új egésszé az előadás képeit és mentális-artisztikus szótárát:
múltba ásunk, gyökerekhez, szimbólumokhoz, hiedelmekhez, rítusokhoz nyúlunk, hogy megtaláljuk, megértsük referenciájukat a jelenhez, a modernitáshoz. E referenciák mentén építjük fel a darab többértelmű kortárs fantasztikumát.” Lionel Hoche

Előadók: Gulyás Anna, Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter, Bora Gábor, Csuzi Márton, Grecsó Zoltán és a szeptemberi workshop három kiválasztott táncművésze: Csák Beatrix, Mezei Bence, Zsíros Gábor
Zene: Sebastian Roux, montázs
Jelmez, díszlet és fényterv: Lionel Hoche
Jelmez kivitelezés: Opra Szabó Zsófia
Díszlet kivitelezés: Kicska Miklós
Hang és fénytechnika: Molnár Péter
Koreográfus asszisztens: Jónás Zsuzsa
Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara
Produkciós menedzser: Arató Balázs
Művészeti vezető: Duda Éva
Rendező-Koreográfus: Lionel Hoche

Támogatók: Nemzeti Erőforrás Minisztérium, NKA, MU Színház, Művész Mozi, Táncélet.hu

www.evaduda.net



LIONEL HOCHE: ’ÁLLANDÓAN VESZÉLYNEK TESZEM KI MAGAM’

Gelesz Hanna interjúja

MU Színház: Kezdjük a történet legelején: hogy kerültél Magyarországra? Hívtak ide rendezni?
Lionel Hoche: Ez az egész nagyon régen kezdődött, egy táncfesztiválon Finnországban, Kuopioban – a társulatommal léptem fel – s ott ismerkedtem meg Arató Balázzsal. Mindig is szerettem más országokat felfedezni, utazni, más táncos szférákkal találkozni és együtt dolgozni – a sajátommal, vagy más társulatával, esetleg egészen más formációban. Aztán volt egy budapesti csapat, aki felvette velem a kapcsolatot, de az valamiért nem jött össze. Balázs meg említette nekem nem sokkal utána Éva társulatát (Duda Éva Dance Company) és Éva is érdeklődéssel fordult felém, ugyanis szerette volna nyitni a társulatát külföld felé, esetleg egy vendég-koreográfus személyében. Így hát felvettük egymással a kapcsolatot és most itt vagyok.
MU: Tudnál egy kicsit mesélni az új előadásról? Ugyanis az ismertető szövegből nem derül ki túl sok minden, elég rejtélyes…
L.H.: Ó igen, rejtélyes, ugyanis az előadás is az lesz (nevet). Imádom a rejtélyeket, színházban, színpadon, azt gondolom, ez az egyetlen hely maradt nekik a mi rendkívül praktikus és pragmatikus világunkban. Mindannyian mélyen sóvárgunk titkokért, fantáziáért, megmagyarázhatatlan és kielemezhetetlen dolgokért, olyanokért, amik nem részei a racionalizált hétköznapi életünknek.
MU: Amíg olvastam az előadás-leírásod és hallgattalak most téged, azonnal a Szentivánéji álom jutott eszembe – az éjszakai lényeivel, a sejtelmes atmoszférájával, varázslatos és mitologikus történéseivel.
L.H: Nos, nincsen közvetlen kapcsolat a két dolog között – de akár miért is ne lehetne? Az is egy hasonló ideákból felépített világ… igen, talán valami ilyesmi, de azt hiszem ’kortársabb’ – annak ellenére, hogy azt gondolom, Shakespeare még mindig nagyon kortárs és aktuális. De én nem mesélek, nem fut végig egy szálon a történet. Kicsit inkább olyan, mint egy film – és most megint nem akarom senkihez sem hasonlítani magam, de talán David Lynch világát idézi.
MU: Mint egy kronológia nélküli kirakós játék?
L.H.: Igen, hasonló. Szabadan lehet kapcsolni egyik elemet a másikhoz, természetesen megvan a maga logikája – az én logikám, amit nyilván rajtam kívül senki nem ismer, bár eleve nem vagyok egy túlzottan logikus ember s ezzel jól meg is vagyok. Tehát az egész fel van fűzve és lazán össze van fonva, az elejétől a végéig, de a doboz valószínűleg nem úgy fog kinyílni, ahogy arra az elején számítanál. Nem véletlenül utaltam a mozi világára, szeretem a történeten belüli ugrálást – előre- és visszautalás – hogy lehet fókuszálni, képet szűkíteni és tágítani. Próbálom alkalmazni is a színpadon ezeket a filmes eszközöket – egy bizonyos módon – de mivel ez nem mozi és nem filmforgatás, ezért inkább csak a filmes hatásra és minőségre törekszem. Szeretem ezt a dimenziót, a mozi technikáját – de inkább olyan hangulatra gondolj, mint amikor ’ős-mozit’ nézel, a néma fekete-fehér filmek világára.
MU: Mesélj nekem a próbafolyamatról. Egy konkrét és fix ötlettel és koreográfiával jöttél, vagy Évával és a táncosokkal együtt találtad ki?
L.H.: Nem tudom, mennyire volt konkrét, de egy elég határozott vízióval jöttem. És mivel elég kevés idő volt rá – sajnos ez közben nem is lett több –, nem volt mód arra, hogy mindenki nagyon mélyre kutasson magában, haladni kellett, hogy a végére összeálljon. De ez egy élő, lélegző dolog, amiben nagyon különböző emberek vesznek részt, rengeteg új impulzus ér ilyenkor mindenkit, tehát muszáj flexibilisnek is maradni. Ötletekkel, mozdulatokkal, tervekkel jöttem, de semmi nem volt kőbe vésve. Azt egyébként sem tudom és szeretem csinálni, élőnek kell maradnia, és mint olyan, folyamatosan változik és mozog.
MU: Tartottál egy válogatást táncosoknak a próbák megkezdése előtt. Miért volt erre szükség? Nagy volt az érdeklődés?
L.H.: Sok táncosra volt szükségem a munkához, ki kellett nyitnunk a társulatot. Úgy emlékszem, nagyjából 30 táncos jelentkezett a három napos workshopra – ez relatíve sok.
MU: Évával együtt választottad ki őket?
L.H.: Nem, egyedül. Éva rám hagyta a döntés jogát. Meghívott, hogy dolgozzak a társulatával és teljesen szabad kezet adott. Természetesen segít, ha kérem, de alapvetően ez az én választásaimról és döntéseimről szól, ez az én projektem.
MU: Milyen a közös munka a társulattal? Nagyon vegyes a társaság, különböző helyekről jönnek, különböző képességekkel. Össze tudtad rázni őket egy csapattá?
L.H.: Úgy érzem, hogy igen. Nem volt egyszerű – bár sosem az, unalmas is lenne. Ami nehéz ilyenkor, hogy hogyan csinálsz a csapatból ’csapatot’. Néhányuk már dolgozott együtt, de a kilenc táncosból három teljesen új a társulatban. Először rá kellett vennem őket arra, hogy elinduljanak a közös munka, az együttfejlődés felé, hogy létrejöjjön valamiféle ’alkímia’ köztük. Figyelek rájuk, hallgatom az érzéseiket és gondolataikat, terelem őket, mutatom az utat – az elején nem nagyon tudták, hogy merre megyünk, és megyünk-e egyáltalán… És természetesen szabadságot is kell adni. Ezeknek az összehangolása sosem egy könnyű feladat, pláne ha rövid az idő, és muszáj nyomás alá helyezni őket. Mint például most.
MU: Amikor táncosokat rendezel – és most beszéljünk erről a konkrét és aktuális előadásról – maximálisan arra törekszel, hogy meggyőzd őket a saját koncepciódról és ötleteidről, vagy hajlandó vagy kompromisszumokat kötni?
L.H.: Mindig kötsz kompromisszumokat, mert anélkül semmi nem működik. Nem lehet ráerőszakolni valakire valami olyat, ami nem akar lenni, vagy nem akarja megcsinálni. És természetesen a kompromisszumok tudják néha a legelemibb, legfrappánsabb és legfantasztikusabb megoldásokat megteremteni. Tudatában kell lenned, hogy melyik táncosod mennyit és hogyan tud teljesíteni. Olyan dolognak kell létrejönnie, ami működik, mindenki a része, sok energiát, időt és kemény munkát fektet bele. És mikor ez teljesül, az elég jó érzés.
MU: Olvastam az életrajzodban, hogy 1988-ban képzőművészeti tanulmányokba kezdtél. Ez a látványterveidben valósul meg, amiket mindig te készítesz az előadásaidhoz? Honnan jött az ez iránti érdeklődésed?
L.H.:Nem mindig, csak majdnem. Ez egy önfejlesztés, nem iratkoztam be sehova. Én egy nagyon kreatív ember vagyok, talán túlságosan is, az életben mindent meg tudok kreativitással oldani. Minden, amit tanultam – tánc és művészetek – nagyon kicsi koromban kezdtem. Meg kellett tapasztalnom és ki kellett fejeznem olyan dolgokat, amiket előtte nem ismertem és nem voltak meg hozzá a képességeim és lehetőségeim – magamtól akartam kitalálni, hogy hogyan kell. Mindig is szerettem elszórakozni különféle tárgyakkal, anyagokkal, aztán kezdett komollyá válni. Hobbyként indult és fontos és állandó része lett az életemnek. Ez is egy ’szükség’ volt. Aztán később, amikor idősebb lettem, sűrűbbé vált az életem, egyre kevésbé jutott időm és terem ezekre a kötetlen elfoglaltságokra, valahogy átalakult és – logikusan – a színpadon tudtam már alkalmazni. Mint a jelmezek is – azt sem tanultam soha – de anyám állandóan jelmezeket és ruhákat készített, tehát az affinitás innen jött velem. Ez már nagyon kicsi korom óta állandó része az életemnek, valahol mindig is ott volt.
MU: Én ugyanezt tanulom – látványtervezés a Képzőművészeti Egyetemen – s azon gondolkoztam, hogy mivel ez egy hihetetlenül komplex és összetett dolog, jó, ha a látvány elemei és szálai egy kézben s fejben futnak össze.
L.H: Néha nem rossz, amikor meg tudod osztani a feladatot és együtt tudsz dolgozni más emberekkel is – természetesen ez nagyon is azokon a munkapartnereken múlik, hogy kivel működik és kivel nem. Aztán persze ez néha anyagi kérdés is. Sokkal olcsóbb, ha te magad készíted el. De amikor van egy nagyon erős vízió és látvány a fejemben, és pontosan tudom, hogy mit akarok a színpadon látni, akkor egyszerűbb, ha nem keversz bele másokat. Méltányolom, amit mondasz, és ha módom van rá, akkor én is inkább azt választom.
MU: Néztem korábbi előadásaidról felvételeket, s feltűnt, hogy nagyon sok intermediális eszközt használsz – vetítés, árny, komplikált fénytechnika, stb. Ez általánosan igaz a munkáidra és a jelenlegi RetourAuNoir-ra is?
L.H.: Nem csak tiszta tánc lesz (igazából a 90-es évek óta már nem az). Az intermediális megoldások használata nem kötelezettség, bár szeretek erős képeket használni – akár videóval, akár anélkül. Az éppen készülő projekten, ötleten és a ’mi lehetséges és mi nem’-örök dilemmán múlik. Mindig máshogy akarom használni és megtapasztalni a hatásukat. Állandóan veszélynek teszem ki magam. Kerülöm az olyan dolgoknak az alkalmazását, amit tudom, hogyan kell, vagy amit már próbáltam korábban.
MU: Tervezed, hogy visszatérsz még Magyarországra? Esetleg újra rendezni?
L.H.: Naná, persze, miért is ne! Imádok itt lenni, nagyon más, nagyon idegen számomra itt az élet. Különlegesek az emberek, a maguk módján, inspirálnak. Külföldinek lenni valahol mindig egy rendkívül izgalmas szituáció. Magyarország érdekes helynek tűnik nekem, örülök, hogy felfedezhettem. Borzasztóan sajnáltam volna a kimaradását az életemből!

Az interjú a MU Színház közreműködésével jött létre.