Gold Bea: Vég Veled!

november 19., 20. 20 óra
péntek, szombat

jegyár: 1800 Ft
diák- és nyugdíjas jegy: 1000 Ft

BEMUTATÓ

alkotó, előadók: Gold Bea, Méhes Csaba
fény, hang: Sólyom Tamás
zene: John Hassell, Gonjasufi, Hindi Zahra, Mich Gerber, Hugues Les Bars
kellék: Juhász Ilony, Gavallér Mihály
koncepció, rendezés: Gold Bea


„Ha egy nő és egy férfi színpadra, egy közös térbe, történetbe lép, elkerülhetetlen, hogy előtérbe kerüljön örök szétválasztottságuk és természetes, örök vágyuk az összeolvadásra. Ezt a „kálváriát”, harcot, táncot akartuk igazán személyessé téve, sarkalatos és színes érzelmi pillanatokat felfűzve megmutatni. Egy olyan művész hagyatékához nyúltunk, aki mindkettőnk számára egyformán kedves. Akinek munkái, képei, stílusa, teremtett atmoszférája vonz és inspirál bennünket.” Gold Bea, Méhes Csaba

Magritte maga saját műveiről a következőt mondja: „Képeim látható alakok, melyek semmit sem titkolnak, misztériumot hordoznak. Amint nézik a képeket az emberek, ezt az egyszerű kérdést teszik fel maguknak: Mit akar ez jelenteni? Nem jelent semmit, mert a misztérium nem mást jelent, mint az ismeretlent.“

Gold Beával készült interjú a készülő előadás kapcsán:

Méhes Csabával korábban már dolgoztatok együtt az Artusnál többek közt a Kérész Művek és a Farkasok társasága című előadásokban. Miért őt választottad partnernek következő munkádhoz?
A Kések háza című előadásban, melyet szintén a MU Színházban mutattunk be tavaly decemberben, nem szerepeltem, és megszületett bennem a vágy, hogy újra színpadon legyek. Eddig főként szólisztikus előadásokat készítettem, ezért most egy férfi és egy nő párosában kezdtem gondolkodni. A Csabával való közös munkára egyrészt intuitív módon éreztem rá, másrészt eleve adott volt, mivel mindig a közelemben dolgozott. Amit nagyon szeretek benne, hogy egy olyan jó mozgású színész, aki egyben jó előadó is, és akihez szorosan hozzátartozik a humor. A saját komikai vénámat akarom előhívni, emellett pedig érdekel, hogy átcsepeg-e valami abból, ahogy Csaba az előadásaiban dolgozik. Ő azt mondja magáról, hogy nehezen kimozdítható, de én kíváncsi vagyok, hogy mi ketten mit tudunk együtt csinálni.

Hogy kezdtetek neki a közös munkának?
Az előadás megvalósítása akkor indulhatott el, amikor megtudtuk, hogy tényleg lesz támogatásunk. Így a financiális okok miatt csak most szeptemberben kezdtünk el próbálni, nem tudtunk előre dolgozni. Rám alapvetően az jellemző, hogy előre dolgozom: ötleteket vagy dramaturgiát írok a későbbi előadásokhoz. Tavaly nagyon kidolgoztam a Kések házát, épp ezért most azt a feladatot is adtam magamnak, hogy kicsit kezeljem függetlenebb módon a munkát. Nagyon jó dolgokat lehet kevesebb idő alatt, kevesebb próbával is létrehozni, ha tényleg van egy személyes érdekeltség, egy kötődés az iránt, amibe az alkotó belefog.

Ebben az esetben ezek nálatok René Magritte szürrealista festményei.
Igen. Csabával olyan témát kerestünk, ami mindkettőnket nagyon érdekel. Emellett pedig vonzódom a vizualitáshoz, a képi megfogalmazáshoz. Így találtuk meg Magritte-ot, aki mindkettőnkben régóta ott motoszkált. Hogy ebből végül mennyi lesz érzékelhető vagy látható, az még előttünk áll.

Milyen színpadi lehetőséget látsz a szürrealizmusban?
A szürrealitás nagyon érdekel, Magritte pedig mindent megfog, ami szürreális. Alapvetően mindig valamilyen értelmet keresek a világban, egy összefüggést. Mindig örülök, mikor látszólag egymástól távol lévő dolgok közt összefüggést találok, számomra ez egy izgalmas alkotói állapot. A szürrealitásban egymás mellé kerülhetnek kicsit furcsa, össze nem illő dolgok, ami nekem azért fontos, mert ez kimozdítja az érzékelést. Nemcsak az alkotó, hanem az is kimozdulhat a saját automatizmusaiból, aki nézi. Ez egy újfajta figyelem létrejöttét segítheti, eredményezheti, ráadásul a furcsa dolgok egymás mellé helyezése sok humort rejt magában. Abban mindig van egy vidámság, amikor összerakom a képet, és azt mondom: ”aha”. Ez általában nem egy intellektuális öröm, mert nem feltétlenül értem, de mégis felszabadultságot okoz, amivel aztán el lehet indulni az értelmezésben. Látok egyfajta rendezettséget a szürrealitás mögött, ez az, ami miatt Magritte lett az előadás ihletője.

Volt egy-egy konkrét festmény, amiből kiindultatok?
Sokat lapozgattuk az albumait, és részben azokat a szituációkat használtuk, amik a képein megjelennek. Engem ebből főként két dolog érdekelt, az egyik a krimi, ami a tettes és az áldozat témaköréhez köthető, a másik a metamorfózis. Volt egy konkrét kép, ami hatott, ennek a címe: A fenyegetett gyilkos. Tehát ebből a krimi alaphelyzetből indultunk, egy olyan szituációból, aminek tétje van, ez pedig ad egyfajta drámaiságot a mozgásnak is. Ugyanakkor a krimiben is megtalálható egy erős metamorfózis, mivel a gyilkolás egy konkrét állapotból átalakít egy másikba, az élőt holttá változtatja. Magának az átváltozásnak a misztikuma izgat. Igyekszem magam számára is váltásokat, új utakat, új előadói szempontokat keresni táncosként és színészként egyaránt.

Hogyan tudsz annak a kliséjéből kilépni, hogy egy nő és egy férfi találkozik a színpadon?
Dramaturgiailag igyekszem úgy ábrázolni, hogy ne egy konkrét szálon induljon el a néző, hanem további asszociációkat próbálok előkészíteni. Ezért nem egy lineáris történetszerkesztésről van szó, hanem szétvágott jelenetekről, ami persze szintén sugall egy narratívát, de az nem egymás mögötti jelenetekből áll össze. Valamint Magritte öltönyös, kalapos, gyakran arc nélküli figuráit is szeretném belecsempészni az előadásba, mint például a Golconda című ismert képen, ahol az öltönyösök esőszerűen lebegnek az égen. Akár úgy is, hogy a táncoló pár női tagja ne feltétlenül nő legyen, hanem mondjuk két tettes, két áldozat, két hulla vagy két gyilkos álljon a színpadon.

Milyen zenét és látványt használtok ehhez a markánsan képi mozgásanyaghoz?
Terveink szerint Hugues Les Bars- t fogunk használni, esetleg különböző zajokkal, hangokkal keverve. Ebben a típusú zenében érzem a humort és kellően nyitott sokrétű felületet kínál. A látványban az egyik kulcsszó, a tükröződés lesz, amivel rögtön párba állítható a szembesülés, melynek lényege a hasonlóság és különbözőség felmutatásában van. Ebben ugyancsak tétet érzékelek, mivel a tükörnek, a tükörbe nézésnek is mindig tétje van. Magritte-nál is van olyan kép, ahol a férfi magát „nézi” a tükörben, de a tükörképe is háttal áll neki. Izgalmas ennek a különleges szembenézésnek az abszurduma.




Támogatók: NKA, Nemzeti Erőforrás Minisztérium, Flórián Műhely – Mozgóház Alapítvány, Katlan Csoport Egyesület, MU Színház