„A nézőre van bízva mit lát, mit ért meg és mit érez.” Interjú Fehér Ferenccel

Urbán Nóra interjúja

MU: Mennyire nehéz szavakkal megfogalmazni egy ilyen jellegű táncelőadást, mint a Dracula?

Fehér Ferenc: Nekem mindig nehéz a táncról beszélni. Talán, mert nehéz megmagyaráznom, hogy miért is jó. Magam sem tudom, de egyszerűen jó. Ennél jobban nem tudom kifejezni magam. Egyszerűen jó benne lenni a táncban, a mozdulatban.
Az emberek valamiért úgy vannak a kortárs tánccal, hogyha egyszer elmennek egy ilyen előadásra vagy tetszik nekik, és onnantól kezdve elkezdi érdekelni is őket, vagy megutálják és soha az életben többet nem mennek el egy ilyen estre. Nálunk és külföldön is ugyanezt tapasztaltam.

MU: Lehet, hogy azért mert sokszor a „történet”, valami konkrét történeti koncepció, az, ami a nézői értelmezést és befogadást biztosítaná, nincs meg annyira direktben, mint ahogy azt a kukucskáló néző elvárná?

Fehér Ferenc: De, lehetséges, csak hogy én magam sokkal jobban szeretem, ha nem kell magyarázni, hanem a nézőre van bízva mit lát, mit ért meg és mit érez. Mert akkor meg marad, hogy mi az, amit ő mint néző kapott, és én mint táncos adtam, mit tudtam adni.

MU: Úgy érzed, hogy nem kell a táncot vagy az előadást túlmagyarázni a néző felé?

Fehér Ferenc: Igen, mert az instrukció, értelmezési útmutató, amelyre és amennyire szüksége van a nézőnek, az úgy is benne van a programfüzetben. Annál többet nem kell tudnia, mert úgy vélem felesleges. Bár van olyan befogadó, aki kifejezettem igényli, hogy az előadás után az olyan kérdésekre, mint például, hogy „ Ez mi volt? És ő ki volt?” választ kapjon.
A következő darabomnál, amit koreografálok majd a Trafóban, semmilyen történeti szálat nem szeretnék követni vagy betartani. Csak hangulatokat, képeket, érzéseket akarok elengedni magamban és a táncban. A Draculában is van azért olyan szint, hogy nincs minden „kimondva”, mert sokszor egy konkrét történet nagyon be tudja szűkíteni a befogadást, a látottakat.

MU: Néhány kritikában is azt éreztem, hogy magát a kritikai diskurzust is beszűkítette a vámpír históriákról született egyéb adaptációk vagy legendák köre, és eszerint ítélték meg az előadást.
Ez ilyenkor zavaró vagy bántó tud lenni?

Fehér Ferenc: Nem, igazán nem zavar, mert nem mindegyik kritika ilyen. Ha minden kritika ilyen szempontból írna, írt volna a darabról, akkor már igen, igen rossz lenne, de egyben elgondolkodtató is, hogy vajon mi lehet ennek az oka?
Ha valaki mégis ilyen nézőpontból szemlélte a táncot, akkor volt, hogy azt írta, hogy úgymond „megbocsátják” nekem. De nekem nem erről szól ez az egész. Nem arról, hogy megbocsátják-e vagy sem, hanem arról, hogy amikor a darab megszületett, én és a többi táncos mit éltünk meg, mi jött ki belőlünk.
Viszont a kritika nagyon fontos és jó visszajelzés, akkor is, ha pozitív, de akkor is, ha épp nem az. Mert mindenképpen valamiféle visszajelzés, visszacsatolás arra, amit csináltam.

MU: A Dracula esetében egy konkrét történeti alap van. A vámpír mítosznak volt olyan adaptációja, mely hatott rád?

Fehér Ferenc: Igen, két film volt rám nagy hatással, bár én ezt nem tartottam fontosnak, hogy a nézőkkel is megosszam, mert ez megint csak beszűkítette volna a befogadásukat. Az egyik film a Noszferátu, a másik pedig a Metropolis, német film. Mindkettő némafilm, nagyon erős és szuggesztív képiséggel és mozdulatvilággal. És éppen a miatt, hogy mindkettő némafilm a mozgás nagyon hangsúlyos bennük. Egyszerűen briliáns, ahogy például a Metropolisban a gyármunkások mozognak, zseniális. Tényleg az.

MU: Akkor ez tudatos koncepció volt? Mármint ezeket alapul venni?

Fehér Ferenc: Igen, alapul szolgáltak, de míg valamit megtartottam belőlük, addig valamitől, valamihez képest meg egészen más irányba indultam el.
Viszont az én Dracula előadásomat sokkal inkább úgy gondolom el, mint valami előzményét a vámpír storynak. Mintha valami olyan lenne, ami a Nosferatu előtt történt, már csak a miatt is, hogy itt nincsenek ilyen nagyon véres vagy erőszakos megnyilvánulások, ahogy nem olyan drasztikus a megharapás sem.

MU: Te vagy ugye a címszereplő, ez ilyenkor mennyire nehezíti a munkát? Amikor nem csak a másik táncost, táncosokat kell megkoreografálni, hanem önmagadat is. Vagyis mennyire nehéz egyszerre belül lenni egy előadáson, belül, mint táncos, ugyanakkor kívülről megrendezni?

Fehér Ferenc: Ez egy jó feltevés, én mind a kettőt szeretem. Mindkettő egyformán fontos és hangsúlyos. Amikor táncolok és koreografálok is egyszerre, ahogy haladnak előre a próbák, meg szoktam kérni valakit, hogy nézzen rá, mert szükség van egy teljesen külső figyelemre is. Hiszen lehet, hogy valamit jónak érzek, mert benne vagyok, és amikor kívülről nézem, akkor is ennek a belső érzésnek a hatása alatt vagyok, de attól még, hogy én e miatt jónak érzem, lehet, hogy egy teljesen külső szemlélőnek az a valami egyáltalán nem tűnik jónak.

MU: És ilyenkor ugyanannyira vagy szigorú, vagy maximalista önmagaddal, mint a többiekkel? Vagy magaddal még inkább?

Fehér Ferenc: Ha csak én, egyedül próbálok teljesen más, mint amikor másokkal is együtt dolgozom. Hiszen ilyenkor mindig látnom kell az adott táncosoknak a kapacitását, a tudását, hogy mire képesek és mindezeket figyelembe kell vennem.
Mindig addig próbálok valamit, amíg azt nem érzem, hogy az úgy rendben van. Ösztönösen érzem, hogy meddig kell még valamit gyakorolni és csinálni, hogy azt tudjam mondani, ez most így és ott, kész van. De ehhez, hogy ezt érezzem, nem kevésszer kell akár egyetlen mozdulatot is megcsinálnom.

MU: Visszatérve a Draculára, bár fellelhető benne egy konkrét történeti szál, de a táncosok szerepeit, szerepköreit illetően nagyon sok lehetőség benne rejlik. Hiszen például Szitás Balázs színpadi jelenléte egyszerre képezhette le a barát, a szolga, a földi segítő milyenségét, aki csodálója Dracula vámpír és halandó voltának, de közben az emberi világban benne maradt féltékeny valaki is egyben. És természetesen ez a szolga, emberi volta miatt az egyetlen út a nőhöz, az elcsábítandó, áldozattá váló nőhöz.

Fehér Ferenc: Jó a meglátásod, és azt hiszem mindez benne is van. Igazából igyekeztem ezt nyitva hagyni a néző előtt. Ahogy a storyt is, hiszen bár Dracula a címe, és hát természetesen róla is szól a darab, de a történetiséget magát sem egy egész, kifejtett és lezárt egésznek akartam végig vinni az előadásban. Így Balázs szerepét sem csak a szolgai voltra akartam leszűkíteni, már csak azért sem, mert hiszen az elején ő kelt engem életre…

MU: Igen ebben én is felfedeztem – ahogy a megjelent kritikák is – a Frankestein-i, a teremtői szálat.

Fehér Ferenc: Igen, bár ez bennem csak később tudatosodott, mikor valaki megjegyezte, hogy ezt látta ebben a jelenetben, mikor az elején a Balázs becipel a hátán és úgymond felébreszt. De épp ez a jó az ilyen előadásokban, hogy sokszor nem tudatosan kerülnek vagy jelennek meg benne dolgok, mégis értelmezési szinten ott bújnak meg az előadásban.

MU: A színpadon a díszlet és jelmez tekintetében a minimalista felfogás érvényesül. Hiszen a színpadon díszlet vagy kellék nincsen. Szeretsz ilyen „csupasz” térben dolgozni?

Fehér Ferenc: Igen, mert így a hangsúly a táncon, a táncoson, az ő tudásán és munkáján van. Nincs semmi, ami mögé el tudnánk bújni, ami eltakarna minket. Meg kell mutatni magunkat, és én ezt szeretem. Szeretem az üres teret használni. Abban jó dolgozni, ez számomra mindig nagyon izgalmas tud lenni. Csak mi, a tánc, a test.