"A magyar kultúrát fogyasztók és irányítók rendkívül kényelmesek. Kicsit olyanok, mint a gyerekek." Interjú Gaál Mariannal

Urbán Nóra interjúja

MU: Ezt a darabot már nem először játsszátok a MU színházban. A legutóbbi előadás óta változott-e valamit maga a darab, annak előadása, koncepciója vagy milyensége?

Gaál Mariann: Nagyon nehéz már változtatni egy, már elkészült darabon, főképp mikor majdnem egészében ugyanazok a táncosok táncolnak benne, hiszen már az előadás próbái alatt kialakul egyfajta rutin, egy rendszer mely később is szervezi az előadást.
A darab koncepciója sem változott, még ma is az egyik fő célom az, hogy az 50-es, 60-as, 70-es évek Amerikáját hívjam segítségül a színpadon, mozgásban, zenében, mert úgy gondolom, hogy a mai Magyarország táncközönsége ilyen közegben képes a befogadásra. Így könnyebben érti az improvizáció, kompozíció eszköz és közlés rendszerét.
Inkább azt mondanám, nem az előadás, hanem a közönség változik. Az elmúlt 3-4 év alatt jól megfigyelhetően változott a közönség befogadói attitűdje. Jóval merészebbek, kíváncsibbak és együttműködőbbek lettek. Ez rendkívül ígéretes, főképp akkor, amikor a befogadó színházak vért izzadnak, hogy találjanak közönséget. Most már csak a színházba vezető utat kell megmutatni!
Mára a nézők összetétele is jóval színesebb, főképp a korosztályok diverzitását tekintve. Az utóbbi előadásokon nyugdíjasok és kis gyerekes anyukák játszották végig velünk a Merce Cunnigham és John Cage által lefektetett táncos zenei társasjátékos darabunkat.

MU: Ezek szerint nálad mindenképpen fő célkitűzés, hogy nem csak a nézői interaktivitást használd fel és hívd „szereplőként” egy-egy előadásba, hanem az is, hogy a szakmai közönségen kívül szélesítsd és bővítsd a közönség körét?

Gaál Mariann: Mindenképpen. Az előadás alapvetően közönség nevelés céljából jött létre.

MU: A darab kapcsán két kulcsszó motoszkált bennem: a ’lehetőségek’ és a ’határok’ kifejezésekkel tudnám a legjobban összefoglalni azt, ami számomra központi értelmezési kapaszkodó volt.

Gaál Mariann: Igen, igazából pontosan erről van szó. A Chance Operation a befogadók és előadók, valamint a diszciplínák közötti kapcsolat átértékelésére invitálja a nézőt.

MU: A koreografálás során milyen módszerrel dolgoztál a táncosokkal?

Gaál Mariann: Az előadás mozgásanyaga improvizáción alapszik, de 90%-ban rögzített mozgássorokból áll. Amikor 4 évvel ezelőtt elkezdtem a Pécsi Balett táncosaival ezen a darabon dolgozni, akkor sem a balett társulat, sem a befogadók nem álltak készen egy olyan fajta darab koncepcióra, mely nagyobb szabadságot engedélyezett volna a táncosoknak akár a zenészekkel, a mozgáslehetőségekben, vagy akár a közönséggel való interakcióban, hiszen olyan tradíciókon, nevelési és pedagógiai hagyományokon belül tanultak meg táncolni, melyből nem lehet senki egykönnyen kimozdítani. Aki kizárólag másolás alapú technikákon nő fel teljesen más fajta közlésrendszerű közeghez van szokva, mint akinek a kreatív, interaktív személyiség részeit is fejlesztik egy képzés során.

MU: Mit gondolsz a mai kortárs táncban is ilyen nehezen nyílnak meg a táncosok az improvizáció felé?

Gaál Mariann: Mostanra rendkívül sokszínű a magyar kortárs tánc élet, így nem lehet általánosságban fogalmazni. A legutóbbi darabom (a Haláltánc Variációk, amit szintén a Pécsi Balettnak készítettem) még mindig kihívást jelentett, mind a táncosok mind a közönség számára. Egy struktúra észrevétele, átlátása és értékelés sajnos néha még a szakmában tevékenykedő emberek számára is nehézséget okoz. A magyar kultúrát fogyasztók és irányítók rendkívül kényelmesek. Kicsit olyanok, mint a gyerekek. Az ismert ízeket vagy a gyors ételeket szeretik.

MU: Az improvizációs technika megvalósul a nézőtéren is. Hiszen a nézők is részesévé válnak az előadásnak, azáltal, hogy a dobókocka dobásával vagy húzással ők állítják fel a 7 tánc és 7 zene sorrendiségét. Az ilyen fajta interaktív bevonás már a kezdetektől cél volt?

Gaál Mariann: Igen, persze. A nézőket is szerettem volna kimozdítani a pozíciójukból és aktív résztvevőként bevonni őket az előadásba. Ez a módszer számomra a nézői nevelést hivatott segíteni, melyben így a hallgató képes úgy élvezni valamit, amit lát, hogy közben megérti annak belső működését, hiszen ez által ő is részese lesz a darabnak.

MU: Számomra ezek az előadások mindig olyanok, hogy végén vagy a végére nem feltétlenül értek mindent, vagy alakul ki bennem egy konkrét értelmezés, hanem sokkal inkább érzem, hogy mi is történt, történhetett a színpadon.

Gaál Mariann: Jó dolog létrehozni egy olyan interaktív színházat, melyben előadó és közönség egyaránt ért és érez.